… sokkal több, mint egy óra

1998. júliusi délután, az év általában egyik legmelegebb napja, a nyár kellős közepe. 18 évesen felszálltam az akkori Hód-Mező gyorsjáratra, ami inkább nézett ki iskolabusznak, mint klasszikus tömegközlekedési eszköznek, de ez volt akkor a leggyorsabb transzfer Szegedre. Messze nem volt a tram-train ötlete sem. Nem volt mindennapos ritmus része, hogy Szegedre menjek. Suliba otthon jártam, a barátaim is ott voltak, de ez a júliusi nap különleges volt. “Szinte semmit nem tudtam az órákról. Kb. úgy voltam, mint Gombóc Artúr a csokikkal. Van kerek, meg szögletes meg…” Telefonnyomogatás helyett talán nézelődtem, max. egy újságot lapozgattam, de gyorsan eltelt az út, mire leszálltam a Mars téren Szegeden. A Kárász utcán volt akkor a legnagyobb szegedi óraszaküzlet. Beléptem egy olyan választékot kínáló üzletbe, ahol igazán fel sem fogtam, hogy mennyi óra volt a polcokon. Ma is emlékszem a kirakattól számítva a harmadik vitrinben volt kirakva az akkor még ismeretlen fogalomként csengő automata óra. (ez egy klasszikus mechanikus szerkezet, amit nem kell minden nap felhúznod, hanem a mozgásoddal húzod fel az órát). Gyakorlatilag a barátaim és ismerőseim nem is értették, hogy hogy költhettem egy órára a 18. szülinapomra a Szüleimtől kapott pénzt. Azóta számtalanszor találkoztam hasonló kommentekkel egy-egy óráról beszélgetve például, hogy miért nem veszel […]