… sokkal több, mint egy óra

1998. júliusi délután, az év általában egyik legmelegebb napja, a nyár kellős közepe. 18 évesen felszálltam az akkori Hód-Mező gyorsjáratra, ami inkább nézett ki iskolabusznak, mint klasszikus tömegközlekedési eszköznek, de ez volt akkor a leggyorsabb transzfer Szegedre. Messze nem volt a tram-train ötlete sem. Nem volt mindennapos ritmus része, hogy Szegedre menjek. Suliba otthon jártam, a barátaim is ott voltak, de ez a júliusi nap különleges volt. “Szinte semmit nem tudtam az órákról. Kb. úgy voltam, mint Gombóc Artúr a csokikkal. Van kerek, meg szögletes meg…” Telefonnyomogatás helyett talán nézelődtem, max. egy újságot lapozgattam, de gyorsan eltelt az út, mire leszálltam a Mars téren Szegeden. A Kárász utcán volt akkor a legnagyobb szegedi óraszaküzlet. Beléptem egy olyan választékot kínáló üzletbe, ahol igazán fel sem fogtam, hogy mennyi óra volt a polcokon. Ma is emlékszem a kirakattól számítva a harmadik vitrinben volt kirakva az akkor még ismeretlen fogalomként csengő automata óra. (ez egy klasszikus mechanikus szerkezet, amit nem kell minden nap felhúznod, hanem a mozgásoddal húzod fel az órát). Gyakorlatilag a barátaim és ismerőseim nem is értették, hogy hogy költhettem egy órára a 18. szülinapomra a Szüleimtől kapott pénzt. Azóta számtalanszor találkoztam hasonló kommentekkel egy-egy óráról beszélgetve például, hogy miért nem veszel […]
ápr 23

Anna

Lehet hogy csak én vagyok ilyen, és „megtalálnak” ezek a történetek de mindig gyermeki kíváncsisággal és kamaszos romantikával olvasom azokat a cikkeket, amik arról szólnak, hogy valaki lépett egy nagyot a korábban járt ösvényről és elkezdte megvalósítani az álmát. Lehet ő egy utazóblogger, egy szélmalom örökös, egy panziótulajdonos, egy állattenyésztésre vagy netán valami gasztronómiai vállalkozásra váltó egyébként hétköznapi ember története, mindet Csodálom. Mondhatjuk persze, hogy jó-jó de ők, ott-akkor-onnan-úgy stb, de valljuk be, kifogásgyártásra nem sajnáljuk az időt akkor sem, ha sportolni kell, akkor sem, ha valamibe bele kellene vágni. Nos meg is érkeztünk, mert itt és most is van, aki lép és megvalósítja az álmát. Annával évfolyamtársak voltunk, elvégeztük az iskolát, elkezdtünk dolgozni, majd pár éve láttam, hogy Anna aktívan jógázik, sőt elkezdett jógát oktatni. Én is jártam hozzá (a futás mellett most sem ártana). Szóval Anna jógaoktató lett és megkeresett, mert szeretett volna néhány képet, amit most stúdiós verzióra hangoltunk, de bízom benne, hogy egyszer egy kültéri fotózást is össze tudunk hozni. Remélem, hamarosan Annáról is olvashatunk egy inspiráló cikket 🙂 Nektek mi az álmotok? És hogy álltok vele? Amíg leírjátok, nézzétek meg a képeket.